Na, de Tanár úr! - 7. rész

Az arca csak pár centiméterre volt az enyémtől és vészesen közeledett. Nem akartam azokat az ajkakat a sajátomon érezni, de vegül megállt a mozgásban. Nem jött közelebb.

Az arckifejezése egy tizedmásodperc alatt változott meg, minden vágy, agresszió eltűnt róla, helyére megbánás, parányi rémület ült ki.

- Jézusom Baekhyun! – hátrált el tőlem. – Én... én... – Hatalmas szemeivel egyenesen rám meredt és csak hangtalanul tátogott. Kapva az alkalmon felugrottam, amennyire fájó hátsóm engedte, magamra kaptam ruháimat, táskámat és már rohantam is volna el, de az a pöcs elkapta a kezemet és visszarántott, de hamar meggondolta magát – szerencséjére -, és elengedett. – Nem akartam fájdalmat okozni, nem tudom mi-

- Ne is folytassa, rohadtul nem érdekel – hagytam magam mögött a sokkos állapotban lévő tanárt, de szerintem én még annál is rosszabbul lehettem, csak nem mutattam ki. Fel sem fogtam még mi történt, nem vagyok hozzá szokva ehhez egy tanártól. Ez nekem új. Tőle.

Baszottul fájt a fenekem, de a szívemben is érdekes dolgok játszódtak le. Megalázva éreztem magamat, nem tudtam hiva tenni ezt az új érzelmet. Minél elöbb csak haza akartam érni, hogy bebújjak puha takaróim közé és elvesszek a belőlük áradó melegségben. A fura csajszit annyira se méltattam, hogy ránézzek, pedig hebegett valamit a picsogó hangján, szegényt még csak meg se ismertem és már utálom. Ja, és már meg sem fogom ismerni, mert én ezer százalék, hogy nem fogok ennél az őrültnél dolgozni. Az ajtón kiérve kétségbeesetten néztem körbe, mert egyáltalán nem tudtam, hogy hol vagyok, merre is kellene elindulnom. Nagyot sóhajtottam, előkaptam a telefonomat és remegő kezekkel pötyögtem be a címemet, viszont a mobil netem beadta az unalmast és nem akart betölteni.

- Te átkozott... 

- Haza viszlek, jó? Legalább ennyit engedj meg – tette kezét vállamra, én pedig lelöktem azt, és szembe fordultam vele. Meglepődtem. Olyan szomorúság áradt hatalmas szemeiből, hogy még én sajnáltam meg... de csak majdnem. – Megmagyarázom! 

- Jó, vigyen haza, de kurvára nem akarok egy szót sem hallani magától – durcásan indultam meg a kocsihoz és vártam, hogy kinyissa végre a luxus gurulóját. Unottan ültem be a hátsó ülésre, hogy még véletlenül se tudjon hozzám érni, de még csak szemkontaktust se tudjunk tartani. Könyökömet megtámasztottam, államat tenyereme helyeztem és úgy bámultam kifelé, miután a motor hangosan felbőgött.

-Tudod... – jaj nekem. – Egyszerűen nálam ez egy hülye berögzültség a munkám miatt. Annyira megkívántalak, hogy teljesen elködösült a fejem. Még sosem jártam így, hogy nem tudtam kontrolálni magamat. Kérlek ne haragudj rám, de te... – most Ő komolyan elpirult?! – Teljesen elvetted az eszemet mióta először találkoztunk Baekhyun.

Nem tudtam mit mondani. A néma csönd beállt közénk, a kellemetlen légkör kínzó volt számomra. Kiakartam szállni, de még mindig nem tudtam merre is kellene haza indulnom, amikor belémvágott a felismerés, hogy én bizony meg sem mondtam a címemet és ahogy bámultam kifelé rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem haza fele tartunk.

- Maga most elrabol engem?! – estem pánikba és előre hajoltam, hogy közvetlenül lássam az arcát. Halványan elmosolyodott, a hideg is kirázott a látványától. 

- Dehogy is, elviszlek egy bocsánat kérő vacsorára... Ohm... – megint zavarba jött. – Orvosra nincs szükséged? – vakargatta meg a tarkóját. A nevetés előtört belőlem, értetlen tekintete pedig az enyémet fürkészte.

- Azért annyira nem volt durva... Csak meglepődtem és, áh! Inkább hagyjuk – minek akarok én ennek a bunkónak magyarázkodni, teljesen kifordít önmagamból. A jelenléte teljesen elveszi az eszemet, soha nem tapasztaltam még ezelőtt ilyet senkivel, mérhetetlenül irritáló. 

- Tegezz amúgy nyugodtan – parkolt le hosszú idő után egy gazdag negyed étterme előtt. – Kicsit furán hatna, ha mások meghallanák.

- Tiszteletnek hívják... – motyogtam magam elé és komótosan szálltam ki a kényelmes bőrülést hátrahagyva. Meg tudnám szokni. Nem, Baekhyun ezt most verd ki a fejedből, attól még, hogy kényelmes cipeltetni a valagadat nem felejtheted el, hogy milyen szar ember ül a volánnál. – Szóval Chanyeol, fizeted is a kajámat, ha már ide hoztál ugye? Nekem erre nincsen fölösleges több ezer, akár tízezer wonom, mint egyeseknek – szólaltam fel cinikusan. Tekintetében nem fedeztem fel semmi rosszallást, sőt kedvesen mosolyodott el. Mi van ezzel az emberrel?! Mintha percek alatt cserélték volna ki, talán skizofrén? Vajon bunkoság lenne tőle megkérdezni? 

- ...Figyelsz te rám? – vonta fel a szemöldökét, megragadta finoman a csúklómat és maga után húzott az étterem felé. Megráztam a fejemet, tekintetemet érdeklődően fúrtam az Övébe, és vártam, hogy megismételje mondandóját. – Természetesen fizetem, hisz azért bocsánat kérő kajálás és utána még haza is viszlek, vagy... esetleg van kedved utána még elmenni valahova? 

- Romantikázni akarsz velem Chanyeol-ah? – hangom nyájas volt, pár lépéssel közelebb is sétáltam hozzá és a hatás kedvéért hozzá is dörgölőztem, mint az idegesítő kispicsák szokták. Megint csak nem azt a reakciót kaptam, mint amire vártam. Arcát aranyosan felfújta, úgy meredt rám.

- És akkor mi van, ha azt akarok? – égeti a nyelvemet, hogy rákérdezzek.

- A szex kapcsolatokat jobban bírom – kacsintottam, a hallótávólságon belüli emberek pedig hirtelen kapták rám a tekintetüket, mire hatalmas mosolyt villantottam feléjük, végül az érintettre néztem. Csak egy tizedmásodperc volt. De ott volt a tekintetében az, amit a raktárban láttam tőle. Az a mérhetetlen vágy, agresszió és valami meghatározhatatlan... a mosolyom egy pillanat alatt hervadt le aranyos pofikámról. – Ehm, szóval... én nem vagyok annyira jártas a romantikus dolgokban, szóval... – hebegtem össze-vissza, mert tartottam attól, hogy itt és most felken az épület falára, szarva mindenre és mindenkire tuszkolja magát belém. Ó, ez elég izgató gondolat.

- Én sem tudom – szemöldökét összeráncolta, betolt az épületbe és szorosan mögém állt. – Min gondolkozol, hogy ennyire belepirultál? – lehellete égette fülemet, a borzongás tetőtöl-talpig végigszaladt testemen milliónyi érzékeny pontot maga után hagyva. Kezét lágyan derekamra simította, ajkaim közül pedig egy halk, jóleső sóhaj szakadt fel. – Felejtsd el.

Hatalmas léptekkel állt a hölgy elé, hogy szabad asztal után érdeklődjön, aki kedvesen intett, hogy kövessük. Karba tett kezekkel követtem és levágódtam az asztalhoz, melyhez vezetett minket. A szék nyikorgására a körölöttünk lévők lenézően pillantottak ránk, vagy cöccögtek egyet. Chanyeol bocsánat kérően nézett rájuk, majd mikor leült velem szembe, a tanárt láttam csak benne. Arca szigorú volt, fegyelmező szemei pedig fellobbantották bennem a tüzet.

- Mi lenne, ha visszafognád magad? – hangja úgy csengett, mint az első nap. Imádom.

- Aaa~ Chanyeollie valami nem tetszik? – vontam fel szemöldökömet. – Azt hittem szereti a játszadozást – székemmel közelebb ültem hozzá, így közvetlenül mellé kerültem. Kezemet combjára vezettem, szája sarka pedig megrándult.

- Elfelejtetted, hogy mi történt nem olyan rég?

- Fenyegetni próbál? – a hangomat felemeltem, hogy biztosan meghallják. – Na, de Tanár úr! – hangosan  szívta be a levegőt és belerúgott bokámba. Szórakoztató. 

- Tudom, megérdemlem, hogy baszakodj velem, de nyílvános helyen vagyunk, kérlek moderáld magad, vagy elfelejtheted, hogy kedves legyek és biztosan csak azt fogod belőlem továbbra is kapni, amit eddig.

- És kimondta, hogy én akarok belőled kapni bármit is? Unalmas vagy.

- Unalmas? – keze egyből megtalálta nadrágom cipzárját, amit lehúzott, gombomat kipattintotta és tenyere rám simult alsón keresztül. Meg sem rezdültem. Szemeimet az övébe fúrtam, és tudtam, hogy mi lesz a következő lépése. Hamar megéreztem a meleg bőrfelületét farkamon, számon pedig apró mosoly jelent meg. – Ügyes vagy Baek, lehet mégis meggondolom magam a munkát illetően. Jó pénzt hoznál nekem – a testem rázkódni kezdett, majd hangos nevetés tört fel belőlem. Az emberek ismet felénk fordultak, Ő egyből kihúzta a kezét és felpattant.

- Gyáva. Én lépek – az asztal alatt gyorsan rendbe tettem magamat és megindultam a kijárat felé. Tudtam, hogy követ, így gyorsan bepötyögtem egy számot telefonomba, bízva abba, hogy még mindig ugyan az és tárcsáztam is.  – Szia! Jongdae, te vagy az? – Meghallottam rekedtes hangját, szívemben pedig furcsa dolgok játszódtak le, nem értem.

- Mond mit szeretnél Hyunnie? – minden szava kedvesen csengetten, a vállam fölött hátra pillantottam és láttam Chanyeol ideges lépteit, amikkel vészesen közeledett. 

- Gyere értem! – hangom határozott volt, majd egy ijesztő szempárral találtam magam szembe. 

- Nem mész te innen semerre nélkülem! 

- Kérlek – hangom megingott, aggódó hangját épp hogy meghallottam, a telefon kirepült a kezemből és még csúszott pár métert, mert miért is ne... Törjön csak össze nyugodtan.

- Mondtam valamit.